Szemüveges vagyok gyerekkorom óta, azonban ez az ékszer nem mindig van olyan gondosan tartva, ahogyan azt egy régi szemüvegestől elvárható volna.

Kutyusom párnácskája az éjjeli szekrényem mellett van, a hálószobánkban. Ha lefeküdni készülök, ő is biztosan elfoglalja fekhelyét, elnyújtózik rajta és durmolásba fog. Ha melege van, kicsivel odébb húzódik a párnáról az ablak mellé a kőre hűsölni.

A minap, amikor felkeltem, hát azt látom, hogy Fönix keresztben fekszik az ágyán, s feldobott mancsokkal szundít. Még mosolyogtam is, hogy "Nézd csak! Ilyet még nem pipáltam, ez a kutya milyen pózokat képes felvenni alvás közben!" Csodájára jártunk, de nem mentünk közel, mert nem akartuk felzavarni álmát. Aztán csak felébredt a mocorgásra és már szaladt is az ajtó felé, elindítva ezzel a szokásos reggeli szertartást. 

Amint ott pakolászok az ágy körül, egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy valami belesüpped a párnácskájába, valami fénylő. Hát odapillantok jobban, s azt látom, hogy a szemüvegem vekszik negédesen ott. ... Gondolom este lefekvéskor vertem le a polcról... és a kutyus tiszteletben tartotta. Nem feküdt rá, nem tolta ki a fekhelyéről, odafigyelve elkerülte.

Nagyot néztem! Hogy ez a kutya milyen kis aranyos! :) És túlcsordult a szívem melegséggel! ... és persze feltettem a szemüveget, vissza a helyére. :)