Sziasztok!

Én Lucy vagyok, svájci fehér juhász és spicc keverék kutya.

Januárban leszek csak egy éves, de már rengeteg dolog történt velem.

Hol is kezdjem?

Már magam sem tudom hogyan, de pár hónapos babakutya koromban a budaörsi menhelyre kerültem. Szerettek, etettek, de nagyon sokan laktunk a menhelyen, nem tudtak velem sokat foglalkozni.

Egy nap örökbe fogadott egy család, aminek nagyon örültem.

Ám örömöm hamar elszállt, mert bezártak egy szűk és sötét helyre nappalra és csak esténként foglalkoztak velem egy keveset. A menhely vezetője, Gabi néni, szóvá is tette, hogy ez nem megfelelő tartási körülmény, ezért nappalra kitettek az udvarra. Csakhogy nem volt rendes kerítés, így elszökdöstem.

Gabi néni megelégelte új gazdáim felelőtlen viselkedését, ezért visszakerültem a menhelyre.

Néhány héttel később nagytakarítás volt a menhelyen, kifertőtlenítették a kenneleket, mindent végigsikáltak, még a kutyaólakat is. Próbáltam szólni, hogy nem tetszik a szaga és viszketek tőle, de az emberek, akármilyen kedvesek, mégsem tudnak kutyául beszélni, nem értettek meg.

Pár nappal később foltokban kopni kezdett a szőröm. Én megmondtam, de ők nem figyeltek, tudtam, hogy ez lesz a fertőtlenítőtől.

A frász jött mindenkire a menhelyen, vajon mi bajom van?

Mi bajom van? Allergiás vagyok a fertőtlenítőre, az a bajom! Fürdessetek meg!

Már megint hiába beszéltem!

Bepakoltak egy szállítódobozba és irány a legközelebbi állatorvos.

Rögtön mondtam neki is, hogy fertőtlenítő allergiám van, fürdessen meg, de állatorvos létére sem beszélt kutya nyelven.

Az orvos rámnézett, egykedvűen megnézte a lábaimat, kicsit megkapargatta az orromon a bőrt, majd közölte autoimmun beteg vagyok, pár éven belül meg fogok halni.

Meg is kérdeztem, hogy az ecseri piacon vette-e a diplomáját? De megint nem értett egy szót sem.

Visszavittek a kennelembe és pityeregtek egy sort, hogy jaj szegény Lucy!

Kaptam egy csomó injekciót, meg valami tablettát is felírt az orvos, de azt már nem vettem be.

Végül a szőrkopásom kezdett megszűnni. Naná, hogy megszűnt! Elmúlt a fertőtlenítő hatása.

(kép - jó orral)

Ennek ellenére, mindenki úgy kezelt, mint egy haldoklót. 
Kezdett elegem lenni.

Gazdát akartam végre! Olyat, aki megért!

Két hónappal később tudomást szerzett rólam a Svájci Fehér Juhászkutya Klub Fajtamentő Csoportjának vezetője, Júlia, aki azonnal eljött meglátogatni, fotókat készített rólam és megígérte, hogy amint tud, elvisz egy ideiglenes befogadóhoz.

Nem tudom, az micsoda, de jól hangzott.

Egy héttel később visszajött egy másik nővel, aki üveget hordott a szemein. Később megtudtam, hogy ő a klub elnöke, Zsuzsi, és a szemein lévő üveget szemüvegnek hívják. Végülis, logikus.

Hoztak magukkal egy fura családot, akiknek nem nagyon tetszettem, nem vittek el. Nem is volt baj, mert annyira ők sem tetszettek nekem.

A kennelemben lakó fiú kutyákból viszont már határozottan elegem volt. Folyton rámugráltak, alig bírtam őket lerázni. Odaszóltam a lányoknak, hogy vigyenek már ki, mert kikészítenek ezek a pasik, mind azt hiszi, én vagyok a felesége.

Legnagyobb megdöbbenésemre, a két csajszi megértett, mert tanakodni kezdtek, mit tegyenek és végül szóltak a személyzetnek, töltsék ki a menlevelemet, mert ők elvisznek.

Villám gyorsan kimasíroztam az autóhoz, aminek beindulása felől erős kétségeim voltak, de tévedtem. Beindult az öregúr, bár olyan hangja volt, mint egy csörgőkígyónak.

Először a klub központjába vittek, itt az egész délutánt két svájci fehér juhászkutya társaságában töltöttem, (amiről videófelvétel is készült) illetve találkoztam pár macskával is.

Júliának valami dolga volt, ezért Zsuzsival maradtam. Estefelé megérkezett Zsuzsi barátja, újra kocsiba pakoltak, majd elszállítottak átmeneti szállásomra.

Így kerültem a jelenlegi otthonomba, a Berty kutyapanzióba, egy hatalmas kifutóba, egy öreg hölgy és egy vizsla társaságába. Később tisztáztam velük, hogy az öreg hölgy a társalkodónőm, a vizsla pedig a komornyikom lehet.

A kiszolgálás tényleg fejedelmi, a kutyaházak párnázottak, mindenütt illatos növények, medence, játékok és naponta háromszor kerti szabadfoglalkozás van.

Egy héttel később megjelent egy szakállas, magas pasi, egy fekete, hosszú hajú nő társaságában. Kiderült, a klub egyik állatorvosa, Klinger doktor úr és asszisztense. Na már megint!

A doktor úr vért vett, megvizsgált és adott egy oltást, azt mondta, ez még hiányzik.

Pár nap múlva megjöttek a laboreredmények, végre elhitték az emberek is, hogy semmi bajom, vaklárma volt az egész. Megállapították, hogy allergiás vagyok a fertőtlenítőre, de nem vagyok immunbeteg.

Örülök! Ezt magyaráztam kezdettől fogva.

Csak tudnám, az emberek miért nem hisznek a kutyáknak?

Azóta viszont kiképzőm is van, Darinka, akinek az a mániája, hogy pórázon sétáltat, mindenféle emberi szavakat tanít, mint az ül, a fekszik, a marad. Állítólag az új gazdim örülni fog majd, hogy milyen okos vagyok. Hogy a kedvében járjak, szót fogadok neki.

Pár napja itt járt Júlia is a négykerekű csörgőkígyóval, hozott valamilyen tápot. Rögtön megkínáltak belőle, de erős kétségeim voltak az ízét illetően, ezért ráparancsoltam a komornyikomra, hogy kóstolja meg. Annyira ízlett neki, hogy majdnem felfalta az összeset, úgy kellett elkergetnem a tápomtól. Képes lett volna megenni az összes adományomat!

Tényleg finom volt!

Szóval most itt dekkolok a panzióban, és várom, hogy jöjjön egy értelmes ember, aki figyel rám, aki szeret engem, aki foglalkozik velem egy életen át, és aki nem zár be egy sötét odúba!

Tehát gazdát keresek az elkövetkezendő 15-16 évre! 

Tudsz ilyen embert?