Mindig nagyon szerettem volna kutyát, de soha nem volt lehetőségem tartani. Köztudott, hogy a kutyával foglalkozni kell, ameddig kicsi, addig meg nagyon sokat. Erre, sajnos, soha nem volt időm.

     Tavaly nyáron, júliusban, a legnagyobb hőségben, a Nagymarosi benzinkúton üldögélt egy ijesztően sovány fehér kutya. Eleinte nem ivott és nem evett, de látszott rajta, hogy fegyelmezett, valaha családnál élt, talán most is rájuk várt. Senki nem tudta megmondani miféle kutya, de abban mindenki egyetértett, hogy gyönyörű.

     Mivel lassan mozgott és a szőre is rettenetesen nézett ki, mindenki öreg kutyának nézte. (A fogazatát senki nem merte megnézni.) Végül a váci menhelyre vitték, ott lakott két hónapig. Ezalatt az idő alatt senki nem jelentkezett érte. A menhely munkatársai azt mondták, valamilyen kanadai farkas keverék.

     Végül úgy gondoltam, hazahozom az öregurat, megérdemli, hogy élete alkonyán szerető családja legyen. Nem utolsó sorban arra gondoltam, egy öreg kutya jókat fog szunyókálni, ameddig én dolgozom és elegendő lesz az esti dédelgetés. Mekkorát tévedtem!

     A kutya megjelenéséből volt egy kis családi botrány, de végül a férjem megbékélt vele és kihívtuk az állatorvost. Ekkor jött a döbbenet! A doktornő megvizsgálta a kutyus fogazatát és megállapította, hogy nincs több 2-3 évesnél, illetve megtalálta a bal füle hegyében a tetoválási számát. Most már célirányosan kerestük a gazdáját, de nem jutottunk eredményre így sem. Végül feladtuk.

     Novemberben Pilisvörösváron elkészült a kutyusom méretre gyártott háza. Teljes jogú családtag lett, eldöntöttük, ha eddig nem kellett senkinek, akkor örökre a miénk marad. Decemberben a teljes családfáját megkaptuk, januárban pedig mikrochipet is rakattunk az azóta daliás herceggé vált fiatalemberbe. Törvényesen is a mi kutyusunkká vált.

     Bár szabadidőm nem lett sokkal több, de egy pici átcsoportosítással megoldottam, hogy reggel és este együtt legyünk Áronkával. Okos, figyelmes kutya, jó házőrző és remek humora van. De ez már egy következő történet.
.